Amikor életemben először egy hosszútávú erdei futóversenyen jártam…
Több mint 50 sportos ember melegített a rajtvonalnál, mindenki ügyesen készült lefutni a több kilométeres távot. A szemem sarkából figyeltem a többiek viselkedését, próbáltam leszűrni, mi lehet a „megfelelő” hozzáállás ebben a helyzetben. Ők ugráltak, erősítettek, profin rákészültek a kezdésre. Aztán lenéztem a saját cipőmre. Egy egyszerű, lapos talpú tornacipő volt rajtam, míg a legtöbben divatos, márkás futócipőkben érkeztek.
„Csinálom, ahogy tudom” – gondoltam magamban, és úgy döntöttem, nem figyelem tovább a „versenytársakat”.
„Vigyázz, kész…” – A sípszó elhangzását követően alig kaptam észbe, a legtöbben mintha puskagolyóként lőttek volna ki, olyan céltudatosan és elképesztő tempóban indultak meg. Én maradtam a közepes, szinte lassúnak mondható tempómnál, amiről úgy gondoltam, bírni fogom a végéig. A többiekhez képest hirtelen olyan bénácskának éreztem magam, de hamar elengedtem ezt. „Csak fussam le” – ezt tűztem ki célul.
A verseny közepe felé járhattam, amikor éreztem, hogy a lábaim elkezdenek zsibbadni. Szinte már nem is éreztem, hogy mozgatom őket. Egészen odáig abban a hitben voltam, hogy a többiek valószínűleg már rég beértek a célba, és ki tudja, talán meg sem várják az utolsókat.
Aztán a fák között hirtelen felbukkant egy versenyző. Először azt hittem, összetévesztem egy kirándulóval, mert nem futott, hanem sétált! Ahogy elhaladtam mellette, egy újabb futót vettem észre, aki bár kocogott, az én lassú tempómhoz képest is szinte egy helyben járt. Lehetséges, hogy teljesen kifáradtak a kezdeti, hatalmas lendülettől?
Úgy döntöttem, egy picit gyorsabb fokozatra kapcsolok. Ahogy megelőztem ezt a két embert, egy teljesen új világ nyílt meg számomra. Azok, akik az elején legyőzhetetlenül gyorsnak tűntek, most mintha lassított felvételen mozogtak volna. Úgy suhantam el mellettük, mint egy igazi sprint bajnok! Egyre lelkesebb lettem, minden tartalékomat beleadtam, és sorra hagytam el a futókat. Végül hatalmas elégedettséggel értem célba: 50 futóból a 9. helyen végeztem. Ott, azzal az éremmel a nyakamban, úgy éreztem magam, mintha aranyat nyertem volna.
Ez a megtapasztalás nemcsak a sportról szólt. Pontosan ilyen bármilyen nagy kihívás az életben – legyen az egy új cél kitűzése, egy komoly projekt elindítása, vagy egy embert próbáló élethelyzet.
A „tökéletes” eszköztár illúziója: Sokszor úgy gondoljuk, hogy a siker a legdrágább felszereléseken, a tökéletes előkészületeken vagy a külsőségeken múlik. De ahogy a lapos talpú tornacipőm is célba vitt, úgy az élet nagy feladatainál is a belső elhatározás és a kitartás fog átsegíteni a nehezén, nem a tökéletesnek tűnő háttér.
Ne lődd el az összes energiádat az elején! Amikor belevágunk valami újba, sokszor hatalmas az izgalom, és azonnal, puskagolyóként akarunk előre rohanni. De a legtöbb nagy cél egy maraton, nem sprint. Meg kell találnod azt a kényelmes, fenntartható ritmust, amivel be tudod osztani az erődet a táv végéig.
A holtpont teljesen természetes: Minden nagy folyamatban eljön az az átmeneti szakasz, amikor úgy érzed, elfogytál, és legszívesebben feladnád. Mint a zsibbadó lábak a táv felénél… Ez a holtpont nem a gyengeség jele, hanem annak a bizonyítéka, hogy feszegeted a határaidat. Ha ezen átlendülsz, olyan rejtett erőtartalékok nyílnak meg benned, amikről nem is tudtál.
Bízz a saját tempódban: Szerintem ez a legfontosabb. Ne azt figyeld, hogy a többiek milyen gyorsan haladnak, vagy hol tartanak a saját útjukon. Az összehasonlítás csak elvonja a fókuszt. Csináld úgy, ahogy te tudod! Ha kizárod a külvilág zaját és csak magadra figyelsz, te is bajnokként fogsz célba érni.Amikor édesanyákat kísérek a vajúdás, a szülés nehéz időszakában, ugyanezt látom: a külső elvárások elengedése és a saját, belső ritmus megtalálása az, ami végül elhozza azt az erőt, amivel célba lehet érni.
Mindenkinek megvan a maga tempója. A tiéd is pont úgy tökéletes, ahogy van! 
